Mira szőke haját kontyba csomózta, egy kósza tincs a bal füle mellett libegett. Homlokát ráncolva ült a monitor előtt, a kósza tincset csavargatta, majd eldöntötte: megint elkezd írni. Előző blogját wgy nap törölte, mert rájött, sok butaságot írt, ami igazán nem tartozik senkire.

Orrot fújt, 3 napja bosszantja a nátha, nem tud kikeveredni belőle. Egy picit elmerengett, mi mindent is akarna írni, mi az, amit már régen ki akart pötyögni  gépén. Persze, nem kellett sokat töprengeni, egy valami, egy valaki van... A téma. Egy szerelem, amit lelkében melegen tart, amitől van kedve minden reggel felkelni.

A mai havazásban, ahogy hazafelé bandukolt, haját, arcát belepte ezernyi mikrókristály, eszébe jutott egyik emilje, amiben arról írt, hogy soha nem szerette a havat, mert beáztak a cipői, de semmit nem szeretne jobban, mint Mirával kézenfogva sétálni a hóesésben.

Mira ma már rettenetesen sajnálja, hogy Miklós sms-eit nem írta le, ahogy azt egykor Csilla ajánlotta, saját példájából. Vannak szavak, mondatok, amik úgy villognak homloka belső felén, mint egy fényújság, de a többség elveszett. Az emilek megvannak, nem tudta kidobni, akármi is történt. Akárhogy is megbántotta Miklós szavakkal, közönnyel... Szíve legmélyén érzi, nem pusztán illúzió, amit őriz magában. Tudja, vagy csak reméli, hogy van egy láthatatlan kötelék, ami a férfit sem hagyja nyugodni.

Mira elővett egy karcsú poharat és Camparit töltött magának, szódával. Jeget nem tett bele, a torka most nem örülne... Beleszagolt a kesernyés,piros italba, és lehunyta a szemét. Szinte érezte a derekán Miklós karjait, ahogy a konyhában hátulról átölelte, miközen a lány a Camparit bontotta. Szerencsére, már akkor is tudta, hogy milyen boldogság ez, nemcsak most látja így. Cigizni se kéne betegen, meg különben sem, de fene bánja... Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az első éjszaka Pécsváradon, amikor Miklós a lány mentholos cigijét is szívta, mert a sajátja rég elfogyott, és ők még mindig beszélgettek Mira szobájában. Vajon megsejtették akkor, hogy mi lesz/lehet ebből?

Vajon Miklósban megmaradt valami, abból a suta-kamaszos első emilből? Abból a hangulatból, amitől az a november szebb volt minden májusnál... Mira összehúzott szemöldökkel arra gondolt, józan fejjel nem várható el, hogy a férfi hasonlóan gondolkodjon, ill. érezzen. Férfiak erre nem képesek. De Miklós az eltelt években olyan sokszor meglepte azzal, hogy legalább olyan intenzíven emlékezett dolgokra, dátumokra, mint Mira.

{Ugyanezt a fura dolgot élte át Amszterdamban is, abban a tündéri francia étteremben, ahol 14 év után újra együtt volt Renével, és szinte szégyellte magát, mert René többször is zavarba hozta emlékeivel. Azzal együtt, hogy Mira mindig büszke volt memóriájára.}

Miklós szintén jónéhányszor meglepte azzal, hogy számontartott olyan dolgokat, amikről Mira azt gondolta, hogy már csak ő emlékszik.

A lány arra gondolt, miközben még egy kortyot ivott - jég nélkül nem igazi... arra gondolt, lassan be kellene fejezni ezt az első fejezetet. A mikéntjén töprengve kicsit a körmét rágta, és bevillant egy kép: ülnek Miklós autójában, Pécsvárad után először, a sötében zene szól, a CD, amit Mirának vett. Beszélgetnek a lehetőségekről, és a lány meghallja, hogy  a fiú a körmét rágja. Rá is szól, ne rágd a körmöd!

És Mira ma is érzi azt a csókot, kiszállás előtt, jobb kezének hüvelykujja alatt még ma is ott lüktet Miklós ádámcsutkája, fülében hallja kettejük sztereó sóhajait. Igen. Mindent őriz, mint kincset. És életben tartja, mert ez neki jó.

Elégedetten szív bele cigarettájába, jó volt ezt leírni. És folytatni fogja, mert ezt akarja.

És Miklóst.