Mira meglepődött, hogy ilyen sok idő eltelt az utolsó bejegyzése óta, szomorúan vette tudomásul, hogy a közhely milyen igaz: rohan az idő. Végiggondolta az eltelt időt, konstatálta, semmi érdekes nem történt vele.
Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, és eszébe jutott éjszakai álma: megint, sokadjára Miklós szerepelt benne. Fura, kusza álom volt. Részben Bécsben játszódott, ahol áradt a Duna, ami elsodorta a lányt.
Mira nem értette, hogy miért álmodik még mindig olyan sűrűn (minimum két hetente) a férfival, pedig napközben nem gondolt rá, csak nagyon ritkán. Az ilyen álmok után Mira órákig szinte transzban volt, igyekezett minden részletet felidézni. Ez persze nem sikerült, törvényszerú, hogy minél jobban koncentrálunk az álomra, annál kevésbé jut eszünkbe.
Félrehajtott fejjel kiment a konyhába és töltött magának egy pohár hideg fehér bort. Az első korty után bevillant, hogy mostanában rendszeresen reklámozzák a Hemingway éttermet, ami most a Little Italy melléknévvel kicsit átalakult.
Múlt vasárnap Alexáékkal arra sétált, a hely külsőségekben semmit nem változott, s Mira az akkor még néptelen teraszt nézve látta magukat Miklóssal. Az asztalon mojito-s poharak, égő cigik a kézben. Látta, hallotta a férfit, nyugtalan, már-már zaklatott hangon beszélni. Szinte a 36,8 fokos bőrét is érezte a karján. Megrémült az emlék tornádó-hatásán. Nyugtalan kézzel átlapozta az étlapot, és rádöbbent: te jó ég, még most is? Még mindig? Lehetetlen. Már egy éve Istvánnal járt, aki ex-sportoló és őrült szexi. De mégsem Milkós.
Mi van Miklósban? Erre Mira nem tudta a választ. A piros dossziét, a férfi leveleivel már két éve nem vette elő, az érzés mégis ott bizsergett mélyen legbelül.
A második pohár bor után már kissé be volt csípve, halvány mosollyal nyugtázta, érzelmei nem változtak. Semmi, egyáltalán semmi visszajelzést nem kapott. És István rajongott érte.
Mira közben lezuhanyozott, nem adott hideg vizet a meleghez, direkt élvezte, hogy a forró víz szinte leégeti a bőrét, az illatos tusfürdő krémes habja elmosta az éveket. A pécsváradi hotelszoba fürdőjében volt, egy őrült éjszaka után, Miklós az ajtón túl, kamaszos, szégyenlős vigyorral a képén, látható lelkifurdalással.
Majd a séta a kertben, ahol bárki szólította meg a lányt, akármeddig beszélt mással, Miklós, mint hűséges spániel, követte.
Aztán a hazaút. Mira megkérdezte, hogy ugye nem beteg? Miklós mondta pár napja influenzás volt, Mira elnézést kért.
A lány lakásánál, a búcsúnál Mira direkt olyan névjegyrtyát adott, amin a mobilszáma nem szerepelt. Azt elárulta, hogy egy hétig szabin lesz. Az első munkanapján aztán ott várta egy e-mail.
És elkezdődötrt a csoda. Die Magie.
