Mira gyűrött arccal, ingerülten kelt ki az ágyból. Pocsékul aludt, ráadásul, amikor éppen sikerült aludnia, elképesztő baromságokat álmodott. A szürke ég sem dobta fel, finom kávéjával botorkált a lakásban, várta, hogy magához térjen. Nem értette, miért volt ilyen rossz éjszakája, tegnap este barátaival sörözött a Tranzitban, a sör pedig jó altató szokott lenni általában.
Az iwiw-en megtalálta őt szülei régi barátnője, akinek fiával nemrég ebédelt együtt. Ica néni kérésére rövid beszámolót küldött a családról, apja haláláról, gyerekekről.
A konyhában ránézett a falinaptárra, február 28. van.
Mira rádöbbent, hogy ma öt éve volt az a bizonyos szemüvegtörés és vakvezetés. A lány látta maga előtt az Egyetem téren rá váró Miklóst, a Véndiák galériáját, ahol kávéztak. Mira egy Unicumot is kért, mert nagyon felbosszantották előzőleg a munkahelyén.
Ahogy eszébe jutott az a nap, a lány hallani vélte azt az éles koppanást, amit ő fémpénznek gondolt, de ténylegesen Miklós egyik szemüveg-lencséje volt, onnantól kezdve 4 órán keresztül Mirára volt utalva, szemüveg nélkül semmit nem látott. Nagyon meghitt délután lett ebből az abszurd helyzetből, és Mira úgy érezte, átmelegszik az emlékek hatására.
Látta maga előtt Miklóst, ahogy az Irish Cat egyik apró asztalánál ülnek, a lány felolvassa az étlapot, és beszélgetnek. Annyira meghatározó élmény volt ez számára, hogy másnap reggel egy hosszú emilt írt, novella stílusban, és a végén bevallotta, rá kellett döbbennie, még mindig szereti a férfit. Nagyon remélte, hogy hasonló jellegű válasz jön, de nem így történt. Viszonyuk megmaradt az eddigi bizalmas-baráti csetelés szintjén. Mira csalódott volt, de az a februári délután felejthetetlen szép emlék maradt.
Mira arra gondolt, hogy történetük során Miklós többször is megbántotta reakcióival, több alkalommal egészen másként cselekedett, mint azt a lány várta volna. Mint ami az adott helyzetből normálisan következett volna. Mira megint arra gondolt, a távolság okolható, ha egy városban élnek, minden máshogy alakul. Több közös élmény, rendszeres találkozások kellettek volna. Nem elveszíteni egymást. Többször kaptak esélyt az élettől. Már az első találkozásuk is ilyen ajándék-esély volt. Ez a februári délután, a törött szemüveggel olyan kézenfekvő volt, Mira éppen ezt fogalmazta meg a másnapi emilben. Ezt a szinte égi beavatkozást, ami kettejüket órákra egymáshoz kötötte, hogy legyen idejük megint beszélgetni, élvezni a másik társaságát. Mint első alkalommal, Mira szállodai szobájában. Sajnálta, és nem értette, hogy Miklós miért volt olyan óvatos ezután.
Mai fejjel Mira sokkal határozottabb lenne. Most 5 év elteltével úgy érezte, akkor jobban kellett volna jelen lennie Miklós életében. Emilekkel, sms-ekkel bombázni, áttörve a férfi bizonytalanságán. Igen. Mindig a nő az erősebb.
És Mira felelőtlennek érezte akkori énjét, hogy nem ragadta meg jobban a pillanatot. Kéne egy időgép... Visszamenne az Egyetem térre újra, és sokkal határozottabban irányítaná a beszélgetést. El kellett volna rabolnia, úgy ahogy volt, vakon, mosolygott Mira.
Arcát tenyerébe temette pár percre, és kétségeket érzett. Tényleg van értelme ennek, hogy így hordozza magában az élményeket, hogy olvasgatja a régi, csodás emileket? Létezik még az a Miklós?
Amikor újra elkezdett zenélni a régi egyetemi bandával, megváltozott. A lánynak nem tetszett a változás, bár a féfi szerint a zene elmulasztotta depresszióját, mégsem találta optimálisnak azt a férfit, gitárral a kezében. A banda tavaly ősszel felbomlott, Mira sajnálta miatta, tudta, hogy a férfinak nagyon fog hiányozni, de a többi bandatagot - talán Zsoltot kivéve - kifejezetten ellenszenvesnek találta, igaz, nagyon tehetségesnek is.
Újra belemartak a kételyek, maradt-e vajon valami abból a Miklósból, akihez annyira kötődik?
Létezik-e még Darcy?
És Mira, akárcsak Elisabeth, őszintén remélte, létezik. Remélte és kívánta, hogy így legyen.
Hitt abban, a Sors kegyes lesz hozzájuk, és megint kapnak esélyt. De azt az esélyt már nem szabad elszalasztani, meg kell ragadni, és nem ereszteni. Mert az már tényleg az utolsó lesz.
